ÁdámÉva

Iványi Marcell ÁdámÉva című balettjével próbálja világgá kiáltani: valami nincs jól, valami átíródott, ami nem az emberiség javát szolgálja. „Minden Egész eltörött / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban” – mondhatnánk Adyval, de József Attila igaza is idekívánkozik: ha mindez így, változatlanul marad, valóban „meggörbül a világ gyémánttengelye”. Ja, hogy már régen meggörbült? Igen, jogos a múlt idő.

Rabul ejt az 1960-ban alakult Pécsi Balett előadásának idilli nyitó jelenete: a harmóniát sugalló, fénylő „szeretetsátor”, amelyet emberi testek tartanak egyben és rendben – sejtelmesen nyújtózva az ég felé. Retinánkra ég e kép, s gondolatban újra előhívódik egy-egy későbbi, az ősi egységet nyomokban sem tartalmazó jelenet láttán. Merthogy életünk szeretetkoordinátáit átírták az ellenerők, ezért nem „trendi” már a férfi-nő közötti együttdobbanás. Más-más ritmusra ver a szív, s hol a teremtés koronáit, hol pedig a gyöngébb – gyöngédebb – nem képviselőit környékezi a gonosz. Ezért nem beszélhetünk forró egymásra találásról, s lett már-már avítt fogalommá a tiszta szerelem.
Sodró lendületű, hol lágy tónusokkal, aprólékosan festett, hol disszonáns elemekkel dúsan tarkított táncjáték született Iványi Marcell rendezésében. Az előadás pazar tablót fed fel a lélek mélyrétegeiből, s miközben tükröt tart a nézőnek, már-már kakofóniaszerűen égeti szívünkbe: e felfokozott ritmusú, őrült világ önmagunk vesztét jelenti. Fajsúlyosabban fogalmazva azt írnám: a végidők jeleit ültette színpadra a rendező Molnár Zsolt és Szabó Márton koreográfusok szenzitív megközelítésében – felvonultatva a nemzetközi hírű Pécsi Balett közösségét alkotó népek, nemzetek kiváló táncosait.
Az ősi dallam- és motívumkincs, a természetességre épülő józan életfelfogás, életösztön és öröm, a transzcendens iránti vágy hiányzó árucikk. Van helyette hideg-rideg fényű Mátrix Bár őrületes technozenével, követhetetlen tempóval és robajjal, hatalmas egójú, állattá aljasulva tomboló drogos fiatalokkal, friss húsként kezelt nőkkel, az erkölcsi-fizikai megsemmisülés nihil-érzetével. Az értelmes lét sugárzó harmóniája és bája helyett a sátán küldött meghívót báljába. Szerencsére a különböző idősíkokban játszódó jelenetek némelyike – ellenpólusként, felkiáltójelként – józanító erővel hat; nem hagyja kiveszni belőlünk a reményt, a soha nem meghalót…
Az előadás maradandó képe a Csodaszarvas legendáját idéző, lírai jelenet, melyben eltáncoltatik: miként találtak eleink erre az igézően szép, szívünknek, lelkünknek oly kedves tájra. Persze a kígyóbőrbe bújt ellenoldal mindvégig kiirthatatlan; szinte valamennyi táncetűdben ott a gonosz – félelmetes pózokat, riasztó tekintetet produkálva. A megidézett infernóban kezek, lábak görcsbe merevedve; támadásra kész testhelyzetekkel nyomatékosítva az ártó hatalmak jelenlétét. Úgy, mint az életünkben. Az áldó hatalmak oltalma ellenére, a szabad akarat gyakran produkál vargabetűket, s dönt mocsokba, morális halálba nőket, férfiakat, családokat. Elsősorban azokat, akik számára ismeretlen a bűn, a spirituális lét, a démonizált világ fogalma, vagy képtelenek megszabadulni „fogva tartóiktól”…
Így az őszinte kapcsolatnak, az együtt táncolásnak sem hívei. Külön utak szerelmesei, kik – igazodási pontok híján – ha kell, egyedül hagyják magukat sodorni az idővel – alávetve magukat a „carpe diem” sugallta életérzésnek.
Iványi nagyívű tablójának egyik képe imitált kórházi ágyak ritmusát villantja fel – maszkos egészségügyisekkel. A ránk szabadított járvány azonban – bármily rideg is e világ – nem veheti el tőlünk emberi arcunkat, nem törölheti el érzéseinket, érzelmeinket, s a koreográfián túl mindezt tovább nyomatékosítja Philippe Heritier és Szabó Balázs zenéje. Molnár Zsuzsa ugyancsak kellő érzékenységgel álmodta meg a díszleteket és a jelmezeket, s őrködött a hiteles látványelemek felett – mind a megcsillanó ősi képek, mind a korunkban játszódó jelenetek kapcsán. A kortárs magyar táncművészet ikonikus alakjának, a közelmúltban elhunyt Erkel-díjas Fodor Antalnak ajánlott produkció az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával született.
A dinamikus, lelki-szellemi változásra felszólító előadást követően a táncosokat többször színpadra szólítja a vastaps, s míg fegyelmezetten meghajolnak, képzeletemben megjelenik előttem egy kép Ádámmal és Évával, miközben a paradicsomkert almafája alatt állnak. Az ÁdámÉva üzenete az is: a férfi sorsa a nő – ahogy Jókai is vallotta. Még akkor is, ha kísértések közepette élnek, s nem akar eltakarodni mellőlük az a rusnya kígyó…

Lőrincz Sándor

Fotó: Juhász Éva

forrás: jelujsag.hu