„Egy lapra tettem fel mindent”

A székesfehérvári Teleki Blanka Gimnáziumból a kaposvári, majd a budapesti színművészetire vezetett az útja, ma pedig a Pécsi Nemzeti Színház társulatának friss tagjaként hódítja meg a színpadot. Gombó Viola Lotti színművésznővel beszélgettünk szerepekről, kihívásokról és arról, hogyan érzi magát új otthonában, Pécsen.

Gombó Viola Lotti dallamosan csengő nevét, bár nem Erich Kästner, hanem édesanyja egyik barátnője ihlette, a bájos, életvidám, fiatal színésznővel beszélgetni legalább annyira szívderítő, mint „A két Lotti” lapozgatása.

A színésznővel készített interjúnkban az alábbiakról lesz szó:

• Pályakezdés és döntés a színészet mellett – Gombó Viola Lotti elmeséli, hogyan vált számára egyértelművé, hogy a színház és az irodalom az ő útja.
• A Pécsi Nemzeti Színház választása – Az állandó közösség iránti vágy és Pécs különleges atmoszférája motiválta, hogy csatlakozzon a társulathoz.
• Első szerepek és kihívások – Az Anconai szerelmesek premier és a zenés színház fizikai kihívásai mellett most A hőstenor című darabban látható.
• Filmkarrier és társadalmi érzékenység – A Becsúszó szerelem című film kapcsán a felelősség és hitelesség fontosságáról beszél.
• Művészi sokoldalúság – Elutasítja a beskatulyázást, helyette az emberekkel való őszinte kapcsolódást és a változatos szerepek megformálását tartja lényegesnek.
• Személyes fejlődés és harmónia – Terápia és önismeret révén dolgozik önmaga jobbá tételén, hogy színészként és emberként is hiteles lehessen.

– Gyerekkori álma volt, hogy színésznő legyen?

– Nem volt egy nagy revelációs pillanat, hogy „na, én színész leszek”. Szép lassan alakult ki bennem ez az elhatározás. Mindig is szerettem az irodalmat, különösen a drámákat – az Oidipusz királyt például gyakran hangosan olvastam otthon. Színjátszó szakkörbe jártam, ahol rengeteg sikerélményt szereztem, és a környezetem is megerősített abban, hogy érdemes lenne ezt komolyan vennem. A gimnáziumban viszont reál tárgyakból nem voltam túl erős, így az irodalom és a színház szinte magától értetődő választás lett. Úgy éreztem, inkább megtanulok tíz verset és öt monológot, mintsem hogy egy fizikaérettséginek fussak neki. Fiatalon könnyebb egy lapra feltenni mindent – szerencsére ez a döntés bejött.

– Több év után lett társulati tag. Miért éppen a Pécsi Nemzeti Színházat választotta?

– Régóta vágytam egy olyan stabil közegre, mint amit egy színházi társulat kínálhat. Az egyetem óta nem volt ilyen állandó szakmai közösségem, ezért amikor megtudtam, hogy a Pécsi Nemzeti Színházban megüresedett egy hely, egyből jelentkeztem. Pécs pedig nemcsak a teátrum miatt vonzott: mediterrán hangulat, pezsgő kulturális élet, rengeteg diák – mindezek különleges atmoszférát teremtenek. A pécsiek büszkesége a városuk iránt pedig szinte kézzelfogható. Ez olyasmi, amit máshol nem igazán tapasztaltam.

– Első pécsi premiere az „Anconai szerelmesek” című darabban volt. Hogy élte meg ezt a feladatot?

– A zenés színház nem volt a fő profilom, így az éneklés és tánc kombinációja fizikailag is megterhelő volt az elején. Az első próbák konkrétan kifullasztottak, de a kollégáim rengeteget segítettek. Azóta persze belerázódtam, és most már magabiztosabban állok színpadra. A közönség szeretete pedig mindent megér. Az előadás hatalmas élmény volt, mert látni, hogy a nézők szívvel-lélekkel jelen vannak, tapsolnak, mosolyognak, és talán boldogabban mennek haza, mint ahogy érkeztek, számomra a legnagyobb öröm.

– Most pedig „A hőstenor” bohózatot próbálja. Mire számíthat a közönség?

– Ez egy klasszikus ajtócsapkodós bohózat, tele helyzetkomikummal és váratlan fordulatokkal. A clevelandi operaházban játszódik, én az igazgató lányát alakítom. A darab egy igazi energiabomba, amely rengeteg dinamikát és összpontosítást kíván. A kollégáim elképesztően inspirálóak. Köles Ferenc fesztelensége és lendülete mindig lenyűgöz, míg Stubendek Katalin profizmusa és kifinomult humora mindig lenyűgöz. Tőlük is sokat tanulok.

Gombó Viola Lotti már korán nagyszabású filmben játszott

– Már egyetemistaként kapott főszerepet a „Becsúszó szerelem” című magyar filmben. Hogyan emlékszik vissza erre?

– Ez a filmszerep hatalmas felelősség és lehetőség is volt egyben. Egyszerre romantikus komédia és társadalmi dráma, amely mélyebb kérdéseket feszeget, például a gyermekvédelmi rendszer problémáit. Az én karakterem egy hányatott sorsú fiatal lány volt, akinek történetét különösen fontosnak éreztem hitelesen bemutatni. A forgatás alatt rengeteget tanultam, szociális intézményekbe is ellátogattam, hogy jobban megértsem a karakterem élethelyzetét. Azóta is életem egyik legkülönlegesebb projektjeként tekintek erre a munkára.

– Hogy látja a színészi munka társadalmi szerepét?

– Sok szerepem valamilyen kiszolgáltatott csoporthoz kapcsolódott – szexmunkások, hátrányos helyzetű emberek –, és ezek a történetek mindig megérintenek. Nemcsak a karakter eljátszása, hanem az adott téma megmutatása is fontos számomra. Ha egy szerepem révén akár csak egy ember figyelmét felhívhatom ezekre a kérdésekre, akkor már úgy érzem, sikerült valamit adnom a közönségnek.

– Ahogy beszél, lelkesedés és harmónia árad szavaiból. Mi a titka?

– Nagyon fontos számomra, hogy feldolgozzam a múltbeli traumáimat, és dolgozzak önmagamon. Régóta járok terápiára, ami rengeteget segített abban, hogy békében legyek magammal. Emellett mindig törekszem meglátni a dolgok jó oldalát, még akkor is, ha néha nehéz.

– Képzeljük el, hogy száz év múlva visszatekintenek pályájára az újságok. Milyen jelzőket olvasna szívesen magáról?

– Nem szeretnék távolságtartó „nagy művésznő” lenni. Olyan színész akarok lenni, aki őszintén kapcsolódik az emberekhez, és aki a szerepein keresztül valódi érzéseket és történeteket közvetít. Nem szeretnék állandó jelzőt magamra, mert az beskatulyázna, és én minél sokoldalúbb, formálhatóbb színésszé szeretnék válni. Úgy érzem, ma már nincs is meg az a régi értelemben vett sztárkultusz, mint mondjuk Ruttkai Éva vagy Tolnay Klári idejében. Számomra az a fontos, hogy önazonos legyek, és személyesen tudjak szólni az emberekhez, hogy érezzék, velük vagyok, kapcsolódhatnak a karaktereimhez. Nem szeretnék távolságot tartani, nem vonz az elérhetetlen művész képe. Hiszek abban, hogy a színház – akárcsak az élet – az emberi kapcsolatokon alapszik: együttműködésen, figyelmen és támogatáson. Ezért számomra a hitelesség és a közvetlenség a legfontosabb.

forrás: Mohay Réka / bama.hu

portréfotó: Pesti András