Énekes színészi szerepben

Két premierrel kezdte az esztendőt. Az általa vezetett pécsi operatagozat Bohémélet-előadása után színészként mutatkozott be az Otthol, édes otthol ősbemutatóján. Gulyás Dénessel éneklésről, könyveiről, a színpadi szenvedélyről beszélgettünk.

Egy valaha nagy, vagy csak annak mondott színészt, Beöthy Zoárdot kelti életre Sárosi István darabjában. A prózai rendezések után jöhetnek a színészi feladatok is? Nem hiányzik az éneklés?

Nagy megkönnyebbülés negyvennyolc esztendő után, hogy a reggeli felkelést követően nem azt kell aggódva figyelnem, milyen állapotban van a torkom, s végigskálázva a napot, ebédnél is arra koncentrálni, hogy este vajon el tudom-e énekelni a magas hangokat… Egy háromfelvonásos opera borzasztó igénybevételt jelent. Most viszont „csak” meg kell tanulnom a szöveget, s megteremteni a figurát. Az új pécsi igazgató, Lipics Zsolt tudta, hogy 2021 októberében már debütáltam színészként. Az általam rendezett Mario és a varázslóban, a Spirit Színházban a két főszerepen kívül mindenki mást, Thomas Manntól Angiolieri úrig, én keltettem életre, s nagyon élveztem. Direktorom gondolt rám színészként is. Meglepett ezzel a felkéréssel, s szívesen mondtam igent, hiszen remek érzés a színpadi lét újabb oldalát is megtapasztalni. Izgatottan várom a közös munkát az előadás rendezőjével, Telihay Péterrel és a kollégákkal. Az Otthol, édes otthol című vígjátékban különleges a figurám. Az egykori művész, az öregotthon lakója verseng a többiekkel az ápolónő figyelméért, aki a darab szerint „gyermek-
korunk első és öregkorunk utolsó szerelme”.

Az operákban is jellemző volt Önre a hiteles figurateremtés, mesélik, már vizsgaelőadásán, Puccini des Grieux lovagjaként hihetetlen indulattal tépte le a láncot Manonja, Kukely Júlia nyakáról…

Fel is sértette szegénynek a damil a nyakát… Akkor még nem tudtam kontrollálni a bennem lévő indulatot úgy, hogy a kifejezés megmaradjon. Mindig tisztában voltam azzal, s a növendékeimnek is azt tanítottam, nem elég csak szépen énekelni a pódiumon. Jelenlétre van szükség. Ha valakiben nincs meg a szenvedély, a halál, a szerelem, az istenfélés, a küzdelem, akkor az egésznek semmi értelme. Komplex műfaj az opera, a színházak színházának tartom, ahol minden összetevőnek passzolnia kell. A zenei nyelven elmondott utasításokat, jellemrajzokat, kapcsolatrendszereket mind-mind meg kell fejteni, s ennek nem mondhat ellent a játék. A zeneszerző mindent a tudtunkra ad a kottával. A partitúrának kell irányadónak lennie, ezért is izgalmas operát rendezni. A harmóniákat, a dallamokat, a modulációkat értelmezni kell. Sokszor szavakkal nehéz olyan fennkölten elmondani valamit, mint ahogyan erre a zene képes. Százféleképpen tud ugyanarról mesélni, hiszen nem a primer grammatikai értelme szerint hat, néha éppen ellentétes jelentése van a dallamnak, mint a szövegnek, ettől lesz sokrétegű és varázslatos, s ezért csodálatos az opera.

Nehezebb lesz a dolga a prózai előadásban. Nem is beszélve a sok szövegről, zene nélkül.

Van egy beégetési módszerem, rengeteget hallgattam Freund Tamás agyműködésről szóló előadásait, s kialakítottam a saját metódusomat, amely segít megtanulni még a temérdek szöveget is. Totálisan kizárok mindent, iszonyú koncentrációval olvasom, elemzem a szöveget, a szituációkat, a figurákat, a jellemeket, a reakciókat. Dolgoztatnia is kell az embernek ennyi idősen az agyát. Most azért kicsit izgulok, hiszen a pécsi színházban, ahol már több mint tíz éve dolgozom, valami ismeretlenben próbálhatom ki magam. De persze ezt a sok új impulzust, benyomást, mindazt, amit most tanulok, biztosan beépítem majd valamiképp – ha lesz –a következő operarendezésembe.

Tervezte azt is, hogy az önéletrajzi regényéből született darabban is játszik majd…

A Mekkora Isten tenyere? című kötet alapján Pozsgai Zsolt írta meg a színpadi játékot, s azt terveztük, a Spirit Színházban mutatjuk be, a pandémia miatt kialakult helyzetben azonban végül lemondtunk erről. Egyszer, talán majd máshol színpadra kerül, ha van érdeklődő, és akkor, ha kell, örömmel eljátszom magam… De készen van már a következő könyvem is, amely a napi benyomásokról, élményekről szól, emellett dolgozom egy újabbon is, amely a pécsi időszakot foglalja össze. Annak a befejezéséig azonban van még négy esztendő, hiszen akkor akarok majd a végére jutni, ha lejár az igazgatói megbízatásom az operatagozat élén. Ebben a kötetben mindig óvatosan fogalmazok, hiszen nem akarok intézményeket, embereket megbántani, viszont döntésekről és azok következményeiről írnom kell. A színházban azonban éppen az a jó, hogy amit az egyik ember csodál, azt a másik ki nem állhatja, s mindkettőnek a maga szempontjából igaza is van. Szóval nem állítom, hogy nálam a bölcsek köve, de fontos, hogy összegyűjtsem ennek a sok évnek a történéseit, tapasztalatait.

Izgalmas bemutatóra készül a pécsi operatagozat is. Ismerős mű, rendhagyó rendezésben.

A Bohéméletet Bozsik Yvette viszi színpadra, s már a díszlet- és jelmezelfogadásnál meglepő koncepcióval ismerkedhettünk meg. Az biztos, hogy nem lesz unalmas az előadás, és megmozgatja a közvéleményt. Én magam száznál is többször énekeltem Puccini darabját, de valahogy nem éreztem vágyat, hogy megrendezzem. Azt sajnálom csak, hogy egy szezonban csupán egyetlen bemutatóval tudunk jelentkezni, ennyire elegendő a büdzsénk, s az előző szezon Carmenjéből sem tudtuk eljátszani az összes előadást a pandémia miatt. Van négy remek énekesünk, de azért ez roppant aprócska társulat. Kellene tizenöt fiatal énekes, akiket öt évre szerződtetünk, s építkezünk velük szerepről szerepre, vigyázva a hangjukra, figyelve a pályájukra. Az sem könnyű feladat, hogy olyan darabot adjunk mindig elő, amely remekmű, de kevésbé ismert… Azért erre törekszem, így került színre például Jules Massenet Manonja, és akad még tervem jócskán. Nagy vágyam, hogy egyszer bemutassuk Richard Strauss A rózsalovag című vígoperáját, ahhoz azonban sok mindenre volna még szükség… Mindenesetre annak örülök, hogy a Pécsi Operáért Alapítvány sikeresen működik, s a programjainkkal több fiatalt nyertünk meg a műfajnak. Fontos olyan darabok iránt is felkelteni az érdeklődést, mint Verdi Macbethje, amely soha, a bemutató óta eltelt százhetven esztendőben nem került színre Pécsett, hogy a színházba járók legalább tudják, mit kell kérniük. Tíz év alatt elértük, hogy az opera műfajának egyre szélesebb repertoárját ismerték meg az érdeklődők, ennek örülök, akárcsak annak, hogy hatvanhét évesen még rám is vár olyan újdonság, mint egy prózai szerep.

Beszélgettünk már többször arról, hogy a művészet minden ága érdekli, de korábban azt is kijelentette, ha holnaptól nem csinálna semmit, csak a kertje volna és az unokája, akkor is elégedett lenne…

Az unokáim, mert most már kettő van! Minden szezon, minden produkció boldoggá tesz, mert megtanultam, annak kell örülni, ami éppen van. Már több mint fél évszázada azzal foglalkozom, amit szeretek: a művészettel. Énekeltem, tanítottam, rendeztem, írtam könyvet, és most már elmondhatom, hogy prózát is játszhattam, szóval csak megköszönhetem mindazt, amit kaptam.

forrás: orszagut.com