Lizaveta – és az ember, aki áthághat a határokon

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés / Pécsi Nemzeti Színház -

Izgalmas kísérlet ez az adaptáció jó, helyenként kiemelkedő (Rába Roland, Lelkes Botond) színészi alakításokkal, változatos összetételű alkotógárdával.

Március 5-én, szombat este a Pécsi Nemzeti Színház zsúfolásig telt nagytermében Zsótér Sándor Bűn és bűnhődésének bemutatója zajlik. Az orosz–ukrán háború tízedik napján hatalmas a várakozás: miként üzen ezzel a művel Zsótér Pécsről. Akik ismerik, tudják, hogy alkotói módszertanának része a helynevekben is megnyilvánuló aktualizálás: most Pécsre érkezik, Jelenkorral a hóna alatt Luzsin (Bera Márk), Raszkolnyikov testvérének, Dunyának a kérője, s ki is beszél hozzánk. (A rendezés mérsékelten játszik a negyedik fal lebontásával; a hátunk mögül, a kakasülőről énekszó hangzik fel, elöl felülről éginek tűnő szigorú hang figyelmezteti a főhőst – aki miután megölte áldozatait, menekülőben a nézőtéri oldalfalra akasztja, amit elrabol tőlük: parókát, nyakláncokat.)

A színház új vezetésének megnyerő gesztusa a neves rendező meghívása. Akinek a felkérése idején még nem volt háború. S megmutatkozhat új fényben szegény Dosztojevszkij (aki drámaírók közt is feltűnik kérdőíveken, olyan sokszor állítják színpadra a prózáját), akit most a világ egyes helyein betiltanának, az oroszok által indított háborúra adott reakcióként – mint az orosz kultúra reprezentánsát. Kritikám írása idején is záporoznak az ehhez hasonló hírek: „Az Európai Bizottság felfüggesztette az orosz szervezetekkel való együttműködést a kutatás, a tudomány és az innováció területén, miután Oroszország megszállta Ukrajnát – közölte a bizottság pénteken közleményben. Emellett felfüggeszti az orosz szervezeteknek a meglévő szerződések alapján történő kifizetéseket…” A kultúra terein is, illetve dúlnak a viták a szociális médiában arról, hogy hatékony lehet-e, fájhat-e a hatalomnak az, ha levesznek a műsorról orosz darabokat, zeneműveket, illetve törlik orosz állampolgárok bárminemű külföldi szereplését, ha azok nem határolódnak el a kormányuk által indított háborútól. Mivel nagy a tét, én nem vetném el ez utóbbi eszközt, ha az állami szervezetekre terjed ki, de minduntalan felrémlik bennem a művészet ellenálló potenciáljában rejlő lehetőség a tiltakozásra, elsősorban a függetlenek esetében.

Dosztojevszkij életművében olvasható az, hogy egyetlen gyermek könnye, egyetlen ember halála sem engedhető meg semmilyen eszme megvalósulásáért. S az is, hogy a dekadens Nyugatot az orosz tisztaság, lelkület mentheti meg. Mi jött hát létre, mi fogalmazódott meg ezen a pécsi estén ebben a tragikusan felfokozott helyzetben, a háború árnyékában bűn és bűnhődés vonatkozásában? Az író mely szólamát erősítik fel az alkotók?

Fürkésszük a jeleket. Az átlátszó, több méter magas, függönyszerű leplek kiégett, lebombázott ukrajnai toronyházakat idéznek a médiából, némileg absztrahálva; befelé szűkülő skatulyákat, kibelezett, sivár kockákat, akár dosztojevszkiji egérlyukakat is asszociálva. Néha többet is leengednek a könnyű textilekből, s mintha időnként piros–fehér–zöld és más fények vetülnének rájuk, ezek egymásba játszanak. Kék szalagok kötik össze átlósan a szinteket. A jelmezek maian eklektikusak, Szonya határozottan kurvás, több férfi kockás ingben. (Díszlettervező: Ambrus Mária; jelmeztervező: Benedek Mari; világítástervező: Farkas Gyula.) S hogy mennyire elvárás alapú a befogadás, azaz mennyire az előzetes várakozásaink, kérdéseink határozzák meg, mit is észlelünk, azt mások percepciójával történő összevetés dönthetné él. Vajon nézőtársaim is ezt látták?

A regény eminens olvasója számára, főként e különleges helyzetben minden momentum jel és alkotói válasz, állásfoglalás: tudatos kiemelése, felerősítése egyes regénybeli elemeknek. Az eredeti művet kevéssé, esetleg egyáltalán nem ismerőknek is nyilvánvaló viszont, hogy nyomozás történik, így mi – és a nyomozó – is ki akarjuk silabizálni, meg akarjuk fejteni Raszkolnyikov (Lelkes Botond e.h.) nadrágjának mintázatát, ami mintha újságpapírból lenne. Az ötödik sorból lepkék látszanak rajta, a nyomozó közelről pásztázza. Szimbolikusan hirdetőoszlopként jár-kel a főszereplő, kifordulva magából: úgy érzi, minden rá van írva, semmit nem tud magában tartani, s félrebeszél éber lázálmában.

A színpadon kevés a díszlet: guruló ketrec, szék, kanapé, asztal-koporsó, s ló mint sporteszköz: az utóbbin mondja el hosszú nyitó monológját gyakorlatozás közben az egyik szereplő, Marmeladov (Reider Péter), akit ló tipor halálra. Komoly fizikai munka Rába Roland emlékezetesen groteszk jelenete is a nyomozó, Porfirij Petrovics szerepében, aki szimbolikussá éledő kellékekkel manipulálva, azokat tárgyi funkciójukban is használva, s azt fizikailag megjelenítve, úgyszintén gúzsba köti ugrókötelével a reszkető Raszkolnyikovot. Kegyetlenül ütlegeli, szíjjal, hátulról Raszkolnyikov a fektében összekuporodó zálogosnőt, mindketten arccal felénk. A vér a festőknek, a gyilkosság gyanúsítottjainak tevékenysége kapcsán is feltűnik. Vörösre mázolnak egy téglalapot; pillanatokig a vörös zászlóra, a sarló-kalapácsra is asszociálhatunk. Raszkolnyikov hadonászik a baltával, s egy központi, hosszan kitartott jelenetben felfelé csapkod, de bármennyit is ugrál, nem éri el a fel-le ereszkedő-emelkedő szerkezetet.

A színészek többsége nem egy szerepet játszik. Kiváló megoldás, hogy a szerepek egy személyhez rendelése többnyire koncepcióbeli helyi értékkel bír. A kiemelt szereplőknél ez kiváltképp feltűnik, és heurisztikus élményt vált ki. Beszédes, hogy Jelizavetát és Szonyát egy színésznő, Darabont Mikold játssza, amint Porfirij Petrovicsot és Szvidrigajlovot Rába Roland, illetve a zálogosnőt és Raszkolnyikov anyját Füsti Molnár Éva. Ritka az ilyen tudatosság a szerepkettőzésekben. Rába hasonló eszköztárral kelti életre a cinikus gazfickót és a minden hájjal megkent, bohóckodó-elterelő, zseniális nyomozót, ezzel zsigerekig hatolva rávilágít az emberi személyiség összetettségére, jó és rossz egy tőről fakadására. Beleremegünk Szonyával, hogy szerelme megölte Lizavetát, az ártatlant – nem mintha a célpont, Aljona Ivanovna, a diák teóriája szerinti féreg, a semmirekellő uzsorásnő megérdemelné a halált (hogy vagyonát élete elvevője jobb célra használja), hanem mert Lizaveta az a mindenkori plusz áldozat, akit elvileg nem számítottak be, akire nem számítottak, akivel nem számoltak, csak hát rosszkor volt rossz helyen. Akárcsak a mindenkori civilek, akikre szándékosan nem támadnak háborúban. Szonya kétségbeesése a teljes, testi-lelki identikus azonosulás a másikkal, aki éppen a barátnője is, míg Raszkolnyikov anyja a helybeli zálogosnőt nem ismerte, de annak agyonverése egyben az ő tönkretétele is. Raszkolnyikov vaksága abban is megnyilvánul, hogy míg megveti anyját és húgát is, miképpen Szonyát, hogy áruba bocsájtják a női testet a túlélésért, magát mindvégig mentegeti. Ő csak abban hibás, hangoztatja, hogy túlbecsülte magát, hogy mégsem bírta tettét lelkierővel, fizikai és mentális energiával. Folyton ront ugyanis, az első pillanattól, s tévedése szerinte abban van, hogy nem a kívánt fakkba, hanem csak a közemberébe tartozik, akinek pedig nem való a gyilkolás.

Tévedése abban áll, mondja ki, hogy ő mégsem Napóleon. A Napóleonok ölhetnek, nekik az meg sem kottyan. Bűnt nem követett el, véli magáról, csak hát rossz helyre pozícionálta magát. Attól zseniális a regény is, hogy mindvégig nem történik meg Raszkolnyikov lelkiismeret-furdalása (az már nem ennek a regénynek a tárgya – így az Epilógus). A pécsi Zsótér-rendezés intellektuális és morális érzékenységét is abban látom, hogy így hagyja Raszkolnyikovot. A záró képben sem tör rá a megbánás, nem zuhan össze; arckifejezése nem zárja ki, hogy az ember – ölhet.

Az időről időre előre lépő, az átlátszó függöny mögött sokat időző csoportosulást először ukrán asszonykórusnak vélem (a la Ördögkatlan, Both Miklós), ám az nem csak nőkből áll, és a halotti tor tartozéka, kerete: siratókar.

Az új pécsi színházvezetés megvalósuló szándéka, hogy idős, vagy régi, egykori kollégáikat is behívják a produkciókba, ez történik itt például Krum Ádámmal, illetve nem szokványos módon foglalkoztatnak művészeket; az örökifjú balettművész, Uhrik Dóra Szonya nevelőanyját játssza, főként prózában.

Az előadás a bemutatón még kissé széttartott, amihez a covid alatti hektikus próbafolyamatok miatt a szokásosnál és tudottnál jobban hozzászokhattunk. A szereplői viszonyrendszer eredendő bonyolultsága, az orosz személynevek sokszorossága s a szerepösszevonások miatt elégedettek lehetnek az alkotók, ha néhány vonulat kirajzolódik, ha erős impressziói keletkeznek a „készületlen” nézőnek, akit nem frusztrál, ha nem ért mindent s nem igazodik ki minden viszonylaton (amit a címlap sem segít igazán, ahol nem mindig tüntethetik fel: mi a szerepköre és kinek a kije az adott szereplő, illetve meglehetősen reménytelenek a személynév-azonosítások, amit meg sem kísérelnek, ld. a Dunyaként emlegetett alakot: „A. Raszkolnyikova”).

Az alcímben olvasható Bűntett és büntetés két részben megjeleníti az eredeti cím pontosabb szemantikáját (amit egyik fordító sem mer a patinás, megszokott magyar verzió helyébe emelni). A mesélő, elbeszélő, párbeszédhelyzetben is mintegy egy harmadik, megidézett szereplőhöz (hozzánk) kiszóló megnyilatkozások ugyancsak a dosztojevszkiji polifónia és polilogikusság színpadra fordításai. Izgalmas kísérlet ez az adaptáció jó – a szereplők feltételezett életkori viszonyait a rendező részéről szabadon kezelő –, helyenként kiemelkedő (Rába Roland, Lelkes Botond) színészi alakításokkal, változatos összetételű alkotógárdával. Esemény, ami estéről estére kiforrottabb lesz, s aminek akusztikája a rendkívüli helyzetben mindegyre változik, aktualitása viszont sajnos húsba mar: lehet-e bármilyen célból előre megfontoltan élete(ke)t kioltani?

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Görög Imre és G. Beke Margit fordítását használva a színpadi szöveget írta: Zsótér Sándor. Dramaturg: Ungár Júlia. Zene: Lelkes Botond. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Világítástervező: Farkas Gyula. Rendezőasszisztens: Ahmann Tímea. Súgó: Kodba Dzsenifer. Ügyelő: Krajcsovics Csaba. Rendező: Zsótér Sándor.

Szereplők: Lelkes Botond e.h., Uhrik Teodóra, Füsti Molnár Éva, Darabont Mikold, Illés Alexa, Rába Roland, Reider Péter, Krum Ádám, Bera Márk, Arató Ármin, Bergendi Barnabás.

Pécsi Nemzeti Színház, 2022. március 5.


forrás: kutszelistilus.hu